Utunk

Apu! Kezdődik!

Miután hétfő este a 3. Farewell Party-mat is megtartottuk, egy kevés alvással és sok stresszel töltött éjszakát követően hajnali ötkor eljött az idő az indulásra. Apukám vállalta a nemes feladatot, hogy kivigyen a pályaudvarra, és már előző éjjel gondosan kiállt a garázsból Hildával (aki nem tudná, az autónkról van szó :) Na vajon beindult??

Valószínűleg nem tettem volna fel ezt a költői kérdést, ha igen volna a válasz...

Szerencsére volt B terv, anyukám riasztotta a kolléganőjét, aki Suzuki Ignisével perceken belül a helyszínen termett. A rohanó idővel vívott játszmánk még mindig nyerésre állt, de azért Apukám volt olyan proaktív, hogy a vezetés jogát magához ragadta. Innentől 15 rettegéssel teli perc következett, mivel úgy vezetett, mint Hamilton, ha Massát lát. De legalább kiértünk...

Amúgy a kocsi nembeindulásának hátterében az áll, hogy már egy éve vacak az akkumulátor, csak hát minek kicserélni, jó az még...tegyük hozzá, engem nem hagyott még cserben, csak Apukámat, nem számítva azt, amikor kifogyasztottam belőle a benzint...de hát etetni kell, ez mégiscsak alap. Szóval nem ingott meg az abba vetett hitem, hogy Hildával jóban vagyunk.

Budapest-Kolozsvár

5:55-kor gördült ki vonatunk a Keletiből, ezzel kezdetét vette összesen 26 órás utazásunk. Ennek során a legnagyobb kihívást túlméretezett csomagjaink jelentették. (Természetesen az enyém a legnagyobb...) Némi csapatmunkával végül is sikerült felügyeskedni őket a csomagtartóra.

Útitársaim Anna (BME) és Lenka (Szlovákia) voltak, akik forró éjszakán voltak túl. Kezdetben úgy tűnt, Anna lehet az út legnagyobb áldozata, mivel az ő feje felett egy kevésbé alátámasztott tartó volt, ami rázkódott az úton a bőrönd súlya alatt. Megígértem, hogy szép nekrológot írok neki, ha alulméretezettnek bizonyul. Szerencsére aztán erre nem volt szükség. Lenkának viszont két körme is letört az első egy órában a bőröndjeinkkel vívott harcban. (Aztán valamit tanulhatott belőle, mert azóta a maradék nyolc sértetlen.) Amúgy az út rendkívüli eseményektől mentesen telt, bár a létező összes ülő-és fekvőpozíciót kipróbáltuk, és a lányoknak a hálózsákot/plédet is be kellett vetniük a sztahanovista légkondi ellen.

Életkép a vonatról Annával és Lenkával

Pontosan érkeztünk 14:39-kor Kolozsvárra, ahol csak egy hídon kellett átmennünk (kb. 750 m) a buszállomásig. Nos, ez a táskáink mérete és a híd kétes állapota miatt nem is bizonyult annyira egyszerűnek. Azért hamar átértünk, hogy utána becsületesen átunatkozzuk a buszunk hatórás indulásáig hátralévő időt...

Kolozsvár-Chisinau, avagy drog és fegyver van-e

Ezt a távot 12 órás buszúttal lehet abszolválni. Szerencsére a moldáv trainee buddy-m, aki Kolozsváron tanul és ezáltal járatos a táv megtételében, foglalt nekünk helyet és minden instrukcióval ellátott, így nem volt félnivalónk. Az Alex névre hallgató busz első érdekessége az volt, hogy nem kellett felszálláskor fizetni, csak indulás után szedték be a díjat. Elvileg gyönyörű helyeken mentünk, de az út jó része alatt sötétség volt, és sokszor elaludtam fél-egyórás periódusokra, aztán arra ébredtem, hogy valamelyik testrészem már nagyon sajog...hát igen, a buszülés sajnos nem rám lett méretezve. Lazák voltak a sofőrök, aminek megvolt a jó és rossz oldala is:

• előszeretettel cigiztek a buszban
• néha megálltunk hosszabb mosdószünetekre
• ja, és rendszeresen az út közepén mentünk...mert úgy könnyebb bevenni a kanyart vagy izgisebb...nem tudom...

Pihenőhely Erdélyben

Néztünk román filmet is, Un comisar acuza volt a címe és a II. világháború alatt játszódott. Egy ideig megpróbáltam követni, ez alatt kb. 60 embert lőttek le, általában a bőrkabátos alakok, néha pedig az uniformisosak. Egy börtönlázadással kezdtünk, utána irodákban beszélgettek gyanús emberek, és kb. tízpercenként volt egy-egy autós üldözés is egyforma fekete '40-es évekbeli autókkal. Az egyáltalán nem esett le, hogy ki a jó és ki a rossz fiú, így végül feladtam az események követését. (Amúgy a film 1975-ben készült, IMDb pontszáma 6,8. Ki szeretné együtt megnézni? :P)

A legizgalmasabb jelenetet a határon sikerült produkálnom hajnali négykor. Az útlevelek békés begyűjtését követően az akkurátus moldáv vámosnő "Schengen, Schengen"-t kiabálva felrontott a buszra, és érdeklődni kezdett, hogy mi van a csomagjainkban. (És én érthető módon féltettem az ajándék piákat, amiket vittem magammal.) Pechemre azt mondtam, hogy kicsit beszélek oroszul, de mint kiderült, ez rossz feltételezés volt önmagam irányába. Szóval hozzám kezdett beszélni, én pedig úgy gondoltam, együttműködő leszek a hatósággal, ezért bólogattam arra, amit mondott. Mint kiderült, azt kérdezte, van-e fegyver és drog a bőröndömben :D

A jelenet a közelebb ülőek körében derültséget okozott, a buszsofőr meg frászt kapott, de aztán szerencsére egy önjelölt fordító segített és végül nem lettünk átkutatva. Úgyhogy íme a sikeres csempészet receptje: tettesd magad nagyon hülyének és légy bevállalós :D

Az oroszomon pedig még van mit csiszolnom, kb. alig emlékszem valamire a tanultakból. Mentségemre szóljon, hogy a fenti szavakat sosem tanultuk...

Végül fél nyolc körül, tehát a vártnál korábban megérkeztünk Chisinauba, ahol már várt ránk a Trainee Buddy-m vezette AIESEC-es delegáció.